Történt: Káposztásmegyeren, a Lakkozó utca 1-5 épületében, ahol waldorf-iskolát alapít egy csapat szülő és tanár. Az 1. képen még így nézett ki a terem, a 2.-on pedig úgy. Számold össze a különbségeket! A pontos megfejtők jutalomban részesülnek 🙂
Így hallottam.
Volt egyszer egy nagy ház. Ütött-kopott falairól lehullott a vakolat, képeit teleszőtték a pókok, levegőjében a múlt hangjai csomókban álltak. Történt egy napon, hogy egy kis legény, aki elindult világot látni, elérkezett a ház kapujához. Megpróbálta megérinteni, de a kapu nem engedte be. Akkor a kis legény elindult, árkon-bokron át ment, csak ment naphosszat, s mikor már azt hitte, hogy a föld szélén áll, és ha még egyet lépik, óhatatlanul a mélybe zuhan, megállt, s akkor ott, a csendben, fülét neszek ütötték meg. Az erdő felől, az ágak közt feltűnt egy kisleány. Aztán jött még egy kislegény, majd újabb kisleány. Volt, aki maszatosra rítta az arcát, majd megpihent és így ért el ide. Volt, aki most is nevetett, és olyan is akadt, aki egykedvűen rugdosta a kavicsokat, néha az égre pillantva, s a csillagokra neszezve. Az első kis legény csodálkozva látta, hogy már körben állnak, aztán együtt oda lopakodtak a föld szélére, lenéztek a mélységes-mélybe, majd sebtében megfordultak, s addig futottak együtt, míg a ház kapujához nem értek. Ott ki-ki elővette, amije volt. Éneket, táncot, imádságot, nevetést, kavicsot, kenyérmorzsát, madzagot, s amikor mind egy kupacba rakták, láss csodát, a kapu megnyílt. A kislegények és kisleányok óvatosan léptek be, és egy icipicit féltek. Nem tudták, miért merészkednek mégis egyre beljebb, míg azon kapták magukat, hogy ki-ki neki lát egy-egy falnak, a padlónak, az ablakoknak, és sikálja, tisztogatja, leheli rá a meleget, éledj fel, ajtó, kelj életre, te ablak, nyílj ki, te fal, nyisd fel szemeid, mennyezet, világíts, lámpa, csobbanj fel, rozsdából szabaduló víz, messze fuss innét szorongató illat…
S aztán jöjjetek ti, lelkes lényei az életnek, adjátok erőitek, virágok, fényetek, madarak, hangjaitok, patakok, szellő, seperj körbe, csillagok, könnyeitek ragyogása mossa csillagosra a falakat, és te, áldott föld, babusgasd a padlót, és napfény, derítsd derűre ezt a házat, derülj fel, te ház, és fogj öröm énekbe. Így serénykedtek hát a kisleányok és kislegények, mígnem eljött az est, és kezeiket imára kulcsolta, majd az életre kelt fa alá gyengéden elsimította őket, s a hajnal sugarai szőttek csillámot szemeikre és örömmel látták, hogy a ház kapuja többé nincs bezárulva, hanem nyitva áll, és beengedi azokat, akik a világ útjairól ide érkeznek.