A Waldorf-pedagógia a megszokottól eltérően gondolkodik az iskolai fejlesztő munka céljairól, módszereiről, a gyermekek motivációjáról, valamint az eredményes tanításhoz szükséges légkör megteremtéséről. A Csillagberek Waldorf Iskola tapasztalt osztálytanítójával, Kereki Mariannal beszélgettünk erről.
– A második osztály tanítójaként közel másfél éve foglalkozol a gyerekekkel. Mi mindenben fejlődtek, hol tartanak most a tanulásban?
– Az első két évben kilenc-kilenc epochánk/főoktatásunk van. Ezek: a formarajz (az írás és a geometria előkészítésére szolgáló feladatok), írás-olvasás és számolás. E három ritmusos, kiszámítható változása jelenti a tanév reggeli tevékenységeit. Ritmikus résszel kezdünk: a koncentrált figyelem, a szabad mozgás és a memória erőpróbája ez a félóra. A következő félóra cselekvéssel, az új tananyag testünkkel történő megismerésével telik. A tanulás nem a hagyományos frontális módon zajlik, inkább “kerekedik” egy helyzet, amelyre megoldást kell találnunk, használva közben érzékszerveinket, végtagjainkat. Utána következik az összegzés, majd a tapasztaltak gyakorlása, füzetben rögzítése. A szakórák is a főoktatás témájához kapcsolódnak. Hogy mennyit fejlődtek a diákjaim? Az első tanévben szokásaink kialakítása volt a cél, a fizikai, érzelmi és a szabad gondolkodás biztonságának megteremtése. Reményeim szerint ez jól sikerült. Most a második osztályban az ismereteink, tapasztalataink elmélyítése a cél.
– Azt mondják, hogy a Waldorf-iskolákban egyéni szinten tudnak odafigyelni a gyerekek kibontakoztatására. Mit jelent ez nálad a mindennapokban?
– A Waldorf-iskolákban a tanítók másképp tekintenek a gyermekre. Minden nap pont annyit tanulunk diákjainktól, diákjainkról, mint amennyire képesek vagyunk figyelni rájuk. Ha szerencsénk van és eleget figyeltünk, meditáltunk, akkor meg tudjuk teremteni nekik a környezetet ahhoz, hogy a mozgásban szabadak lehessenek, birtokolják a testüket, szociális és tanulási képességeiket teljes egészében ki tudják bontani. Négy szinten szeretnénk megszólítani őket. Testi szinten sok mozgással, az érzékszervek dolgoztatásával. Szokásaikban biztonságos és kiszámítható ritmust kínálva életüknek, hogy a gyerekekben még egészségesen élő tenni akarást megóvjuk. A mesékkel az érzelmeiket szólítjuk meg, és azt a “belső, leglényegebbet” biztatjuk bennük, aki tulajdonképpen a népmesék “legkisebb királyfija”.
– Sokan nem értik, hogyan lehet a gyerekeket osztályozás nélkül motiválni. Neked hogy megy ez mégis?
– Én azt nem értem, hogyan lehet osztályozással motiválni a gyerekeket. Persze értem, mert annyira ügyesek, hogy ezt az ötfokú skála dolgot is meg tudják tanulni, de teljesen idegen az ember és így a gyermekember belső lényegétől ez a “jutalomért dolgozom” ügy. De komolyan! Láttál te már olyat, kedves olvasó, hogy boldogan él az, aki a “jutalomért” (ti. pénzért) dolgozik? Sok savanyú, megkeseredett áldozatát láttam ennek a fura “felnőtt” – bár szerintem pont ez az elképzelés gyerekes – világnak. A gyermekek még vállalják, hogy azt csinálják, amihez kedvük van. És ez a tiszta, önzetlen munkafegyelem csak úgy van az embernek! Úgyhogy igen könnyen megy a motiválás. Szinte semmi dolgom!
– Miképpen lehet fegyelmezés és büntetés nélkül a munkához szükséges rendet megtartani az osztályban? Mitől nem alakul ki anarchia?
– Ha a gyermek vidám, egészséges családból érkezik, ahol szép szóval, egyszerűen, őszintén beszélnek egymással a családtagok, sem a fegyelmezésnek, sem a büntetésnek nincs jelentése. Persze, ahogyan növekszik a gyermek és válik egyre önállóbbá, azért előfordul, hogy kipróbálja magát, és néha ellenőrzi, hogy vannak-e határok, amin belül biztonságban van. De a határkeresések alkalmával többnyire egy szelíd kérés elég ahhoz, hogy a probléma megoldódjon. Ha ennél erélyesebb a gyermek és egy kérő tekintet nem elég, esetleg tetteinek következményeit is vállalhatja (itt egyszerű dolgokra érdemes gondolni: kiömlött – felsöpörjük, megbántottam – kiengesztelem stb.). Persze a Waldorf-iskolák osztályai a társadalomból egy reprezentatív szeletkét jelentenek, így vannak a közösségekben problémákkal küzdő gyermekek is, lehetővé téve társaiknak, hogy toleranciát, megértést, együttérzést gyakorolhassanak, vagy alkalmanként tükröt mutassanak egymásnak. Tapasztalataim szerint ezt szívesen teszik a gyerekek, és javukra is válik, mert ez a szociális rugalmasság és megértés erősíti munkafegyelmüket is: akkor is teszem a dolgom, ha más nem (vagy nem úgy), mert tudom mi a dolgom; segítek a tétova, ügyetlenkedő társamnak, ha elkészültem a feladatommal stb.
Az interjút készítette: Cservenyák Tamás
Szerkesztette: Mészáros Anikó
Az iskolánkba való jelentkezéshez KATTINTS IDE!>>