Gyakran panaszkodnak arra a szülők, hogy a gyermekük kezdeti lelkesedése hamar elpárolog az iskolában, felső tagozatba lépve pedig szinte menetrendszerűen elérkeznek oda, hogy egyaránt elegük lesz az iskolából és a tanulásból. A Waldorf-iskolásokra azonban ez nem jellemző. Guti Adrienn, a Csillagberek Waldorf Általános Iskola osztálytanítója osztotta meg velünk gondolatait a jelenség okairól.
Az iskola a gyerekek fejlődési sajátosságaihoz igazodik
Úgy van felépítve az egész Waldorf-iskola szerkezete, hogy az a gyerekek fejlődési sajátosságaihoz igazodjon. A közoktatási tanterv arra irányul, hogy mire a gyermek egyetemista lesz, addigra összeszedje mindazt a tudást, ami ahhoz kell, hogy ott majd boldoguljon. A Waldorf-iskolában ezzel szemben igyekszünk megfigyelni, hogy a gyereknek a fejlődése során éppen mire van szüksége, mi az ami benne motoszkál, és olyan dolgokat válogatunk össze a világból, ami ezt kiszolgálja. Természetesen úgy, hogy tanuljon is a suliban. Bárminek, amit ide hozunk, köze van a gyerekekhez. Szeretnek vele foglalkozni, mert ugyanazokkal a dolgokkal találkoznak, mint ami őbennük zajlik. Például egy második osztályos, aki már egy kicsit kitekint a világba, és jobban megtapasztalja, hogy “itt állok én saját magam, és itt a másik”, olyasmikkel foglalkozik, ami ehhez kapcsolódik. Amikor fest, akkor kiegészítő színeket használ: “itt vagyok én, és itt a másik, aki engem kiegészít”. Amikor formarajz van, akkor tükrözünk: együtt járunk egy formát, miközben igazodom a másik gyerekhez. Ezek olyan dolgok, amelyek tudat alatt rezonálnak a lelki állapotára, és azt élheti meg, hogy “a világ olyan, mint én vagyok”. Amikor hetedik-nyolcadikos lesz, elkezdenek nyúlni a végtagjai, és alig tudja, hogy hol a két keze és a két lába. Ekkor elkezd mechanikát tanulni például. Vagy elkezd az erőkarokkal foglalkozni fizikából. Ily módon nem teljesen idegen tőle a tananyag, hanem azokra a benne zajló fejlődési folyamatokra adnak választ a fizika órán tanultak, amik amúgy is foglalkoztatják, ha nem is a tudatában, de tudat alatt. Ezért is van az, hogy a gyerekek szívesen foglalkoznak azzal, ami a Waldorf-iskolában történik.
Sokszínű tevékenységek, egyenrangú tantárgyak
A Waldorf-pedagógia tudatában van annak, hogy a gyerek nemcsak egy nagy fej, hanem keze-lába is van, amit szeret használni. Van egy hatalmas, ébredőben lévő érzésvilága, mindenféle szépet szeretne a világban megtapasztalni, és szeretne alkotni, amit mi kiszolgálunk. Nem csak a fejüket tömjük intellektuális tartalmakkal (azt is megtesszük természetesen, hiszen a gondolkodása is fejlődik, azt is neveljük), de mellette rengeteg olyan tevékenységet csinálunk, ami a másik két igényére válaszol. Itt vannak a művészeti tárgyak, amik az érzésvilág ápolását szolgálják. Mindent a mozgásokon keresztül tanulunk, azért, mert a gyerekek – különösen az első iskolaévekben – nagyon a mozgásban élnek. Itt van a kézimunka, különböző kézműves tevékenységek, később bejön a fafaragás például. Ezek segítségével megtapasztalja, hogy alkotni tud, valamit létrehoz a világban, ami mindig nagy boldogság a gyerekek számára. Azt szeretnénk, hogy át tudják látni, hogy a világban lévő tárgyak hogyan jönnek létre, hogy „a világ, ami körbevesz, nem idegen, hanem köze van hozzám. Akár én is hozzá tudok járulni, hozzá tudok tenni új dolgokat.” Ily módon használhatják a kezüket, a szívüket, a fejüket, és ez sok sok boldogsággal és örömélménnyel tölti el őket. Ami nagyon más a Waldorf-iskolában, hogy az összes tevékenység egyformán fontos, nem csak az intellektuális tantárgyak. Így mindenféle tehetség – a más területeken hordott tehetség is – megnyilvánulhat, és egyenrangú értéket képvisel. Ha az egyik gyerek intellektuálisan erős, akkor ő majd abban segíti a többit, de ha a másik muzikálisabb, akkor az ő tehetsége pont olyan fontos, amikor épp zenélünk, és ő segítheti a társait. Ennek következtében mindenki megtalálhatja a saját örömét az iskolában.
Óvatosan átadott tananyag
Nem sietünk, nem rohanunk. Minden elsős iszonyú nagy tudásvággyal is kíváncsisággal érkezik az iskolába, és ezt meg is lehet őrizni, hogyha nem ömlesztünk rájuk egyszerre, hirtelen, sokat. Apránként adjuk nekik a tudást, inkább mindig egy picit visszatartunk, és akkor bennük marad még vágy, hogy “még azt is tudni akarom”. Például a Waldorf-iskolások negyedikre-ötödikre már jól olvasnak, sokat olvasnak saját, belső indíttatásból, és sok mindennek utánaolvasnak, ami érdekli őket. Ez azért van így, mert az olvasástanítás elnyújtott. Nem kell az első félévben mindent megtanulni, és azonnal mindent mindjárt olvasni, hanem szépen apránként mutatjuk meg nekik a betűk világát, lépésről lépésre jön elvárásként a szövegolvasás és a szövegértés, és így nem vesszük el a gyerek kedvét, hanem mindig ébren tartjuk azt a vágyát, hogy “szeretném én is tudni azt, amit a felnőttek, szeretnék én is utánanézni a dolgoknak”.
A gyerekek érdeklődése beépül a tanításba
Nagyon építünk arra, hogy a gyerekek érdeklődése, saját aktivitása is bekerüljön a tanításba. Nem arról van szó, hogy kiáll a tanár és elmond egy tananyagot az osztálynak. A tanár készül, nagyon alaposan felkészül, de minden pillanatban figyeli az osztály érdeklődését, figyeli a gyerekek ötleteit, hogy ők melyik irányba mozdulnak tovább. A másnapi tananyagot, vagy akár az aznapit is úgy alakítja át, hogy ami a gyerekek felől érkezik, az beépülhessen a mindennapokba. Ha én hozok egy mozgást a reggeli körbe, és az egyik gyereknek van egy jobb ötlete, akkor azt ő bátran megmutathatja, örülünk neki, és együtt megtesszük azt.
Az interjút készítette: Cservenyák Tamás
Szerkesztette: Mészáros Anikó
Fotók: Fukcius Éva, Molnár Péter