A mi családunk waldorfos története még az óvodai idők előtt kezdődött. A most elsős fiunk még nem volt 3 éves, mikor Dunakeszin, ahol élünk, Waldorf-óvoda kezdett szerveződni. A mögötte álló filozófiára már korábban rátaláltunk, így örömmel csatlakoztunk a kezdeményezéshez. Egy nagyon mozgalmas, összecsiszolódós, formálódós év következett, amikor egy pár családdal és két tapasztalt óvódapedagógussal szövetkezve igyekeztünk összehozni az induláshoz szükséges körülményeket, megszerezni engedélyeket. Bár nem volt zökkenőmentes folyamat, már akkor megéreztük a közösség erejében rejlő nagy lehetőséget, hogy valami szépet és meleget hozzunk össze a gyerekeink számára, miközben mi is fejlődünk és egymást megtartva és inspirálva kicsit jobb szülőkké válunk. A gyerekeink szerettek oda járni, nagyon sok támogatást és segítséget kaptunk az óvónőktől, megtapasztalhattuk, hogy ebben a közegben minden a gyerekekért és a gyerekek szemszögéből történik, és nem mondom, hogy könnyű volt megérteni, hogy miért vannak gyakrabban szünetek (kb. 6 hetente a gyerekek maguk is jelezték, hogy elfáradtak, kicsit kiszállnának, és ha nem volt éppen szünet, betegség révén kivették maguknak a “szabadságot”), és miért nincsenek zajos ovis ünnepek, ahogy máshol (helyettük meghitt, csendesebb, jobban elnyújtott ünnepi alkalmak/napok/hetek tűzdelték a tanévet), de az eddigi évek sokszorosan visszaigazolták, hogy ennél jobb közegbe nem is kerülhettünk volna.
Mikor az iskolaválasztás közeledett, már nem az volt a kérdés, hogy Waldorf-iskolában folytassuk-e, hanem az, hogy melyik iskolát válasszuk a környezetünkben. Egyrészt mert Dunakeszin nincs még iskola, és mindenképp vállalnunk kellett az ingázást. Másrészt mert azt a tanácsot kaptuk, hogy elsősorban osztálytanítót keressünk, akiben megbízunk, és akit a fiunk is bizalommal tud majd elfogadni, és a következő évek tekintélyeként felnézni rá. Hamar betelt a naptárunk, bemutatkozó órákra jártunk, ismerkedtünk, kérdeztünk, latolgattunk. Mindenhol ugyanazt a melegséget tapasztaltuk, az odafigyelést, és egy nagyon színes világ tárult ki előttünk, mintegy sajnáltuk kicsit, hogy nem ülhetünk be újra az iskolapadba. Aztán egy adott ponton az észérveket kicsit háttérbe szorítottuk, és elkezdtünk a megérzéseinkre figyelni, a tanítót és az iskolai légkört együttvéve figyelni. Sokat segített, hogy a Csillagberekben már november folyamán alkalmunk nyílt megismerkedni az osztálytanítóval, hogy utána estéken keresztül adta a válaszokat a kérdéseinkre és kellő komolysággal, de sok humorral fűszerezve oszlatta el az aggodalmainkat arra vonatkozólag, hogy mi lesz, ha nem fog a gyerekünk karácsonyra írni, ha a Pókember kimarad a mesetárából, ha nem kezd rögtön az első hónapokban aktívan sportolni, és egyáltalán, hogy nem kapunk majd osztályzást a munkájáról. Cserébe viszont két idegen nyelvet fog játékosan tanulni, sok lesz a mozgás és a kézimunka, első osztály végére a nagybetűket megtanulja (és ahogy az a mostani másodikosokkal is történt, nyár végére jó eséllyel az olvasás is menni fog már neki), hogy később sem próbálnak beletölteni a fejébe kész gondolatokat, hanem megtanítják gondolkodni, érvelni, a dolgokat újszerűen, egyedien látni. Végül a Csillagberek Waldorf Iskolába adtuk be a jelentkezést, és örömmel és némi (pozitív) meglepetéssel vettük, hogy mekkora odafigyeléssel zajlik a kiválasztás. Adrienn még a fiunk óvodájába is ellátogatott, hogy lássa őt a megszokott közegében, jobban megismerje, és ez alapján hozza meg a döntést, hogy fiatal kora ellenére be tud-e majd illeszkedni a készülődő iskolai közösségbe. Ez minket végleg megnyugtatott, hogy jó helyre kerültünk, itt figyelni fognak rá.
Az azóta eltelt hónapok pedig ezt erősítették tovább. Mögöttünk már egy-két ismerkedő kirándulás, nyári iskolacsinosítás, a szeptemberi kezdés izgalmai, egy ünnep és egy nyílt nap. Beülhettünk órákra is, hogy élőben lássuk, hogyan lehet “játszva” tanulni. Bevallom, én közel sem bírtam mindent követni és a diktált tempóban haladni, míg a gyerekek könnyedén számoltak visszafelé, nem vétették el a jobb és bal kezüket, és pillanatok alatt váltottak egyik feladatról a másikra. És meglehet, mi szülők izgultunk jobban az iskolakezdéstől, mert a fiunk eddig könnyedén vette az akadályokat, a reggeli nyűgös kelések megritkultak, sőt, volt már olyan is, hogy reggel azzal fogadott, hogy ő már túl van öltözésen és reggelin, bepakolta a táskába az uzsonnáját és nosza induljunk, mert ma ilyen meg ilyen dolgok történnek majd az iskolában, és nem szeretne elkésni. Kell ennél többet látnia egy szülőnek?
Boga Emese
Érdeklődsz iskolánk iránt? További információkért KATTINTS IDE!>>